A rheumatoid arthritis a harmadik évezredben: áttörés az arthritisek diagnosztikájában és terápiájáb

A rheumatoid arthritis az elmúlt évszázadban

A rheumatoid arthritisről nincsenek paleoreumatológiai emlékek, például ásatási leletek - ellentétben a köszvényes rohamról alkotott karakterisztikus képekkel és metszetekkel -, s egészen Renoirig képzőművészeti alkotások sincsenek. A betegség valószínűleg az újkorban jelent meg, és a róla alkotott klinikai összkép a múlt század második felében alakult ki abban a formában, ahogyan nemcsak az orvosi közvélekedésben, hanem a nagyrészt a hagyományos adatok alapján képzett szakorvosok gondolkodásában is rögzült.

Eszerint a rheumatoid arthritis főleg az ízületeket érintő, de szisztémás autoimmun rendszerbetegség, amely az európai népesség 1%-át érinti, ezen belül háromszor annyi nőt, mint ahány férfit. Felnőttkori formája a tízes életévektől a legmagasabb életkori dekádokig bármikor kezdődhet, évi egy ezrelékes incidenciával, leggyakrabban a harmincas és negyvenes életévekben. Patológiai alapja az ízületi belhártya exszudatív vasculitise, majd proliferációja, melynek során a reaktív nyirokcsomóra emlékeztető lymphoid infiltráció és az ízületi porcot, subchondralis csontot, szalagrendszert enzimatikusan destruáló, strukturált macrophag-fibroblast szövet, úgynevezett pannus jön létre. Ez a tumorra emlékeztetően vaszkularizált, agresszívan növekedő szövet hozza létre a kórlefolyást meghatározó erozív synovitist. Ennek következtében a kezeletlen esetekben 3 hónapos gyulladásos fellobbanások és remissziók követik egymást, miközben az ízületek funkcionális és anatómiai állapota a gyulladásos rohamok hevességével arányosan, közel lineárisan romlik. A betegség progresszivitása az első 5 évben dől el, az analóg röntgenfelvételeken mutatkozó destrukciók pontozásával többé-kevésbé kvantitatív módon mérhető és prognosztizálható. A prognózist tovább ronthatják az extraartikuláris tünetek (vasculitisek, serositis, rheumatoid nodulosis), amelyek az esetek egytizedében jelennek meg.