Az alacsony kockázatú, korai méhnyakrákban nem kell radikális méheltávolítást végezni a SHAPE vizsgálat szerint biztonságos opció a részleges hiszterektómia.

A méhnyakdaganatok műtéti kezelése összetett, a nőgyógyász sebész számára is gyakran fejtörést okozó problémakör. A műtét korábbi névadója, Ernst Wertheim nevéhez fűződik, aki több mint száz évvel ezelőtt végezte az első radikális hasi méheltávolítást, amely azóta számos módosításon ment keresztül. Napjainkban a betegek csaknem 50%-ánál korai stádiumban kerül sor a diagnosztizálásra, amikor a betegség még a méhnyakra lokalizálódik, és az 5 éves túlélés több mint 90%. Ebben a betegcsoportban az elsődleges kezelési mód a sebészi kezelés, amely a petefészkek megőrzése és a sebészeti technika révén a hosszú távú életminőség tekintetében is jó megoldás. Az esetek többségében, ahol a fertilitás megőrzése nem merül fel, a méh radikális eltávolítása és a nyirokcsomók eltávolítása jelenti a műtét alapját. Mindkét beavatkozás tekintetében számos változás történt az elmúlt évtizedekben, ezek részletes bemutatása és a kezelés megtervezésének a leírása a tanulmány fő célja.

A kismedencei gyulladás a nők felső genitális traktusát érintő polimikrobás fertőzés, melynek két leggyakoribb kórokozója a Neisseria gonorrhoeae és a Chlamydia trachomatis. Diagnosztikája a klinikai tünetekre és a kórokozók kimutatására épül. Jelentősége a hosszú távú következmények, a méhen kívüli beágyazódás, a meddőség, a krónikus kismedencei fájdalom kiala­kulásában rejlik. A kezelés kellő időben történő elkezdése a szövődmények arányát csökkenti. A legújabb szakmai irányelvek összefoglalják a hatékony ambuláns és fekvőbeteg kezelés módszereit és a megelőzés jövőbeli irányait.

A posztmenopauzális tünetek a 45 és 55 év közötti nők mintegy felét érintik. A panaszok sokszor az életminőséget alapvetően befolyásolják, ezért fon­tos kérdés a kezelési lehetőség. A menopauzális hormonkezelés a tünetek enyhítésére szolgálhat, ugyanakkor szerepet játszhat az emlő rosszindulatú daganatának kialakulásában. Alkalmazása körültekintést igényel.

Az akaratlan vizeletvesztés gyakori, mindkét nemet, de főként az 50 év fe­letti nőket érintő probléma, mely lehet késztetéses (hirtelen ingerek mellett megjelenő), terheléses (hasi nyomásemelkedés által kiváltott), vagy a ket­tő kombinációja, azaz kevert típusú. A betegek közül viszonylag kevesen kérnek segítséget, inkább együtt élnek a problémával. A panasz kivizsgá­lása és első vonalbeli kezelése már az alapellátásban megkezdhető, ezért szükséges, hogy a betegekkel rendszeresen érintkező orvos rákérdezzen a vizelettartási panaszokra a fokozottan érintett populációkban, hogy – egyszerű, jelentős financiális terhet nem jelentő kivizsgálás után – maga is útbaigazítást adhasson a vizeletvesztés miatt akár depresszióssá, szociálisan izolálttá váló betegeknek.

A méhnyakrák teljeskörűen tisztázott patomechanizmusa, az orvosi tech­nológia fejlődése és a valós idejű egészségnevelés globalizációja elérhető közelségbe hozta a betegség eradikációjának lehetőségét. Az invazív esetek előfordulási gyakorisága a populációs szintű prevenció hiányosságainak mérőszáma. A korai esetek műtéttel gyógyíthatók, akár a fertilitás meg­őrzésével is.

Korai petefészek-kimerülés esetén az ovariumok 40 éves kor előtt elvesztik működőképességüket. Ez magas morbiditással és mortalitással jár. A tü­szőhormon termelésének csökkenése miatt a menopauza szindróma tü­netei, elsősorban a hőhullámok gyakrabban és erősebben jelentkeznek, meddőség alakul ki. Károsodik az endoteliális működés, nő az iszkémiás szívbetegség, az iszkémiás stroke, valamint a csontritkulás okozta törési kockázat. 

Bevezetőt írni egy, az adott szakmát ke­retbe foglaló, annak újabb kihívásait taglaló kiadványba nem könnyű feladat. Igaz ez az a tudomány, orvostudomány bármely területére, így a szülészet-nőgyógyászatra is. Ugyanakkor egy ilyen jellegű bevezető elkészítésére szóló felkérés elis­merés és megtiszteltetés a szerző számára.

Ez évi utolsó számunk Hazai Aktualitása a nőgyógyászati laparoszkópia hazai helyzetével foglalkozik. Ennek megírására az egyik legkitűnőbb hazai laparoszkópos nőgyógyászt kértem fel, akinek mind a hazai, mind a nemzetközi tapasztalata feljogosítja őt gyakorlati konklúziók levonására. Különösen behatóan foglalkozik áttekintésében a supracervicalis hysterectomia kérdésével, ami helyesen supracervicalis méhamputáció (amputatio corporis uteri supracervicalis, hysterectomia partialis), hiszen a hysterectomia szó a méh eltávolítását, nem pedig egy méhdarabnak az eltávolítását jelenti. A szerző állásfoglalása egyértelmű és elfogadást érdemel. Sajnos én is meggyőződtem már 2-3 évtizeddel ezelőtt, hogy az amputáció akkor jött divatba, amikor a felnövő nőgyógyásznemzedék egyre kevésbé tudta műtéttechnikailag elvégezni a méh teljes eltávolítását. (Van olyan nagy intézet az országban, ahol sokáig az amputáció volt az egyetlen megoldás.) A szomorú az, hogy ahelyett, hogy a főnökök ragaszkodtak volna a hysterectomia elsajátításához, tudásuk átadásához a szakorvosi képzés során, maguk is egyre inkább ezt a kényelmes megoldást választották (kevésbé veszélyes, gyorsabban elvégezhető, sőt még ideológiát is gyártottak, miszerint a nőnek a házaséletét az amputáció nem rontja szemben a teljes méheltávolítással, amit persze azóta egyetlen mértékadó tanulmány sem bizonyított). Mi még úgy tanultuk, hogy a visszahagyott cervix mind onkológiai, mind infektológiai szempontból egy veszélyes góc (csonkcarcinoma, HPV-fészek). A kérdés legtöbbször úgy merül fel, hogy indikáció esetén elvégezhető-e a vaginalis hysterectomia (egyre  kevesebben tudják elvégezni), ha csak myomá(k)ról van szó, akkor elvégezhető-e a myomaenucleatio (csak kevesen tudják elvégezni), ha viszont indokolt a méheltávolítás pl. rosszindulatú daganat esetén, akkor egyedüli alternatíva (a korai cervixcarcinomás eseteket leszámítva) a méh teljes eltávolítása, tehát a hysterectomia totalis. Ennek a gyakorlatnak a helyességéről több mint öt évtizedes munkásságom során magam is meggyőződtem.

A minilaparoszkópia a hagyományos laparoszkópia alapelveit követi, ugyanakkor járulékos előnyöket ígér, mint például a kisebb hegképződés és a posztoperatív szövődmények számának csökkenése.