Külföldi kezdeményezésre 1993-ban kezdett érlelődni egy új magyar nyelvű
orvosszakmai folyóirat terve. A Szerkesztő Bizottság elnökének de Châtel Rudolf pro-
fesszort kérték fel, javaslatára én is alapító bizottsági tag lettem. Első ülésünkön ke-
reszteltük el a lapot
Orvostovábbképző Szemlé
nek abból a nem titkolt megfontolás-
ból, hogy ha már az
Orvosképzés
folyóiratot az Orvostovábbképző Intézet jogutóda
jelenteti meg, az orvosképző egyetem professzorainak lapja címében utaljon arra,
hogy az orvosképzés és az orvostovábbképzés nem elválaszthatók egymástól. Az
első szám 1994 elején jelent meg, és az elmúlt két évtizedben, 2012-ig minden lap-
szám elé de Châtel professzor írt élvezetes, a lényeget megragadó és tanulságos elő-
szót. Tekintélyt parancsoló, színes fényképe a folyóirat vonzó szimbóluma lett. Ha-
lálhíre, bár várható volt, megdöbbentett mindnyájunkat. A Szerkesztő Bizottság
nevében és felkérésére írom visszaemlékezésemet a nagy műveltségű, kifinomult in-
tellektusú emberről, a tudományosan felkészült, nagyszerű orvosról.
Felvidéki szász és francia elődökkel rendelkező család sarjaként Budapesten, 1938.
július 9-én született. Édesapja dr. de Châtel Andor egyetemi magántanár, a hazai tudo-
mányos igényű reumatológia megalapítója. Édesanyja híres szépségű, magas, karcsú,
szőke holland lány, „akibe nem csoda, hogy a 15 évvel idősebb apám beleszeretett”,
mint visszaemlékezésében említi. „Egynyolcad rész magyar vér van bennem, de min-
dig demonstratíve magyarnak éreztem magam.” Jól bizonyítja ezt számos erőfeszíté-
se a tiszta, szép magyar beszéd érdekében. Ugyanakkor az angolt és a németet, majd
a lengyelt is folyékonyan beszélte. A József Attila Gimnáziumban 1956-ban érettségi-
zett, majd tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen folytatta; 1962-ben
szerzett „summa cum laude” általános orvosdoktori diplomát, végzése után az Élettani
Intézetben elméleti kutatómunkával alapozta meg későbbi klinikai tudományos mun-
kásságát, amelyre 1969-től az I. sz. Belgyógyászati Klinikán nyílt alkalma.
A klinikai tárgyak közül közel állt hozzá a gyermekgyógyászat is, de apja tanácsá-
ra inkább a belgyógyászatot választotta: „Fiam, ne menj gyerekgyógyásznak, mert
az nem kommunikál a beteggel, legfeljebb a gyerek édesanyjával. Neked jó kommu-
nikációs képességed van, és majd meglátod, hogy az orvosi munkádnak milyen fon-
tos része lesz az, hogyan beszélgetsz a beteggel.” A régiek közül Korányi Sándor volt
a példaképe, kedvenc tanítómesterének a „vérbeli klinikus” Magyar Imre professzort
tartotta. De nemcsak szigorúan a szakmát tanulta meg tőle, hanem az orvoslás mű-
vészetét is. Büszkén mesélte, hogy amikor szeretett főnöke lázasan, nagyon betegen
feküdt otthon, professzortársai után őt, a frissen szakvizsgázott tanítványát hívta
magához, akivel jól elbeszélgettek, majd a végén azt mondta, hogy végre volt nála
egy orvos. Ez a kedves emléke visszaigazolta édesapja útravalóját. Fő érdeklődési te-
rülete a nefrológia és a hipertónia lett. A pszichés stressz szerepét a magas vérnyo-
más kialakulásában főnökén is tapasztalhatta. Magyar Imre professzort 70 éves ko-
rában nyugdíjazták, és az ekkor kialakult, gyógyszeresen nehezen befolyásolható,
súlyos hipertóniája csak fél év utánmúlt el: akkor, amikor új elfoglaltságot talált, elő-
vette régi könyveit, regényeit, és visszaemlékezéseit sajtó alá rendezte.
De Châtel Rudolf vezető szerepet játszott a rendszerváltásból adódó változtatások
levezénylésében. Antall József miniszterelnök kinevezte a Magyar Ösztöndíj Bizott-
ság tagjává, Surján László miniszter felkérte a Belgyógyászati Szakmai Kollégium új-
jászervezésére. Egyetemi tanári címet 1991-ben kapott, és attól az évtől 7 éven át az
Általános Orvostudományi Kar első demokratikusan megválasztott dékánja volt. Az
I. sz. Belgyógyászati Klinikát 1993-tól 2003-ig vezette. Az orvostudományok kandi-
De Châtel Rudolf (1938. július 9.–2014. június 12.)
