Az orvosnők betegei később halnak
Bár korábban már felmerült, hogy a női orvosok jobb minőségű ellátást nyújtanak betegeiknek, egy most folyó vizsgálatban a női gyógyítók betegei jobban gyógyultak.
A bostoni Harvard T. H. Chan School of Public Health munkacsoportja annak elemzésére vállalkozott, hogy a klinikai gyakorlatban a gyógyítók neme befolyásolhatja-e az ellátott betegek klinikai kimenetelét.
A szerzőket egy korábbi kutatás motiválta, mely arra utalt, hogy a női és férfi orvosok klinikai gyakorlata eltér egymástól. Például az orvosnők hajlamosak szorosabban tartani magukat a klinikai irányelvekhez, szélesebb körű preventív szolgáltatást nyújtanak, illetve több betegközpontú kommunikációt folytatnak, mint férfi kollégáik.
A fentiek fényében a Yusuke Tsugawa által vezetett munkacsoport szükségesnek tartotta a betegkimenetelek elemzését, és tapasztalataikat a JAMA Internal Medicine című szaklapban hozták nyilvánosságra.
A szerzők a Medicare kórházi betegekre vonatkozó regiszterében fellelhető adatok 20 százalékát dolgozták fel, mely alapján 1 millió 65 éves vagy annál idősebb biztosítottat azonosítottak, akik 2011. január 1 és 2014. december 31. között akut kórházi ellátásban részesültek. Ennek alapján az ellátó orvos neme, illetve a betegek 30 napos mortalitása és a 30 napon belüli ismételt kórházi felvétel szükségessége közötti korrelációkat elemezték. A megbízható következtetések levonása érdekében háromféle modellt alkalmaztak: az elsőben a betegek jellemzői, a másodikban ezen túlmenően a kórházi hatások, a harmadikban mindezeken felül az ellátó orvos jellemzői alapján történő korrekcióra került sor. Felmerült torzítás lehetősége, az, hogy a férfi orvosok esetleg nagyobb arányban kezelnek súlyosabb állapotú betegeket, ezért az intenzív osztállyal rendelkező egészségügyi intézményeket kizárták a vizsgálatból.
Dr. Tsugawa és munkatársa egy sor különbséget találtak a férfi és női orvosok között: például az orvosnők csoportjában alacsonyabb volt az átlagéletkor, és kisebb volt az ellátott betegek száma, mint a férfi orvosok esetében. Ennél is fontosabb azonban, hogy a női orvosok által kezelt betegek körében szignifikánsan kisebbnek bizonyult a 30 napon belüli halálozási arány, mint a férfi orvosok betegei között. Összességében, a női orvosok által kezelt betegek alcsoportjában 4 százalékkal kisebb volt a halálozás relatív rizikója, illetve 5 százalékkal kevesebb beteg szorult 30 napon belül ismételt kórházi felvételre. A női orvosok betegei között 10,82 százalék, míg a férfi orvosok által ellátott betegek csoportjában 11,49 százalék volt a mortalitási ráta. Ezt az összefüggést az esetleges torzító tényezők figyelembe vétele sem befolyásolta, vagy ha igen, csak igen csekély mértékben. A szerzők hangsúlyozzák, hogy bár a számadatok közötti különbségek kicsinek tűnnek, a relatív különbség klinikai szempontból jelentősnek tartható.
A fenti összefüggések az alapbetegség természetétől és súlyosságától függetlenül igaznak bizonyultak, ami a szerzőket is meglepte: „A halálozásban tapasztalt különbségek megleptek bennünket. Úgy tűnik, hogy az ellátó orvos neme különösen a legsúlyosabb állapotú betegek szempontjából jelentős. Adataink azt jelzik, hogy klinikai relevanciája lehet a férfi és női orvosok klinikai gyakorlatában mutatkozó eltéréseknek.”
A rendelkezésre álló – és a szerzők által is idézett – kutatási adatok szerint az orvosnők inkább igazítják a bizonyítékokon alapuló orvoslás alapelveihez mindennapi klinikai gyakorlatukat, és az általuk nyújtott ellátás jobban fókuszál az adott beteg igényeire és szükségleteire. Más fejlett országokból származó tapasztalatok alapján a szerzők feltételezik, hogy a férfi orvosok hajlamosabbak felesleges kockázatokat vállalni és túlértékelik saját problémamegoldó képességeiket, ami ugyancsak szerepet játszhat az észlelt különbségekben.
További vizsgálatok szükségesek annak pontosabb tisztázásához, hogy a női orvosok betegei között miért alacsonyabb a halálozási arány, mivel csak ily módon biztosítható minden beteg számára a legjobb kimenetel – az ellátó orvos nemétől függetlenül.
