Tüdőfunkciós vizsgálatok
A legalapvetőbb légzésfunkciós vizsgálattal, a spirometriával sok idült légúti betegség már tünetmentes szakaszban felismerhető. A kórlefolyás követését és a kezelés eredményének megítélését is segíti a légzésfunkciós értékek időszakosan ismételt mérése.
„Mindent bele!” Az erőltetett kilégzéssel a spiro méterbe fújt levegő mennyisége megadja a tüdő vitálkapacitását
Légzésfunkciós vizsgálatot általában akkor ír elő az orvos, ha a panaszok és tünetek asztmára, krónikus obstruktív tüdőbetegségre (pl. idült hörghurut, tüdőtágulás) vagy a tüdő hegesedésére (fibrózis) utalnak. A mintegy fél órát igénylő spirometria sok hasznos adatot szolgáltat a tüdőtérfogatokról és azok változásairól lassú, nyugodt be- és kilégzés (statikus spirometria), illetve erőltetett légzés során (dinamikus spirometria). A tüdőgondozókon kívül egyes háziorvosi rendelőkben is rendelkezésre álló spirométer a be- és kilélegzett levegő mennyiségét és a légmozgás sebességét rögzíti.
Az egyéb légzésfunkciós vizsgálati módszerek közül a hordozható csúcsáramlásmérővel végzett mérés pontatlanabb, kezdeti tájékozódásra alkalmas. A teljestest-pletizmográfia viszont többféle adatot mér, mint a spirometria, pl. megadja a légúti ellenállás értékét.
A spirometria kivitelezése
A beteg leül, és az orrát csipesszel befogják, hogy csak a száján át lélegezhessen. Mély belégzés után teljes erőből ki kell fújnia a levegőt a műszerhez csatlakozó, egyszer használatos fúvókába, száját a fúvókára szorítva, hogy egy csepp levegő se menjen mellé. Az erőltetett kilégzést legalább háromszor meg kell ismételnie, és ha a három mérés hasonló eredményt ad, a legjobb mérési adatot fogadják el végeredménynek.
A mérésből meghatározott legfontosabb mennyiségek: (1) az erőltetett vitálkapacitás (angol eredetű rövidítése: FVC), vagyis az a levegőmennyiség, amit a beteg maximális kilégzéssel ki tud préselni a tüdejéből; és (2) az első másodpercben mért erőltetett kilégzési térfogat (rövidítése: FEV1). Az egészséges felnőttek vitálkapacitása 3 és 5 liter között van, függően a testmagasságtól, a testsúlytól és a nemtől (a nőké kisebb), s a korral lassan – évente kb. 30 ml-rel – csökken. A FEV1 a gyors kilégzés képességének mértéke. Ha ez az érték kóros, sok esetben hörgtágító gyógyszer belélegeztetése után is elvégzik a méréseket.
Mit mutatnak az eredmények?
A légzésfunkciós értékeket befolyásoló betegségeket két fő csoportba soroljuk. Az ún. restriktív légzészavarokra a tüdő légzőfelületének, tágulékonyságának csökkenése jellemző, ezt okozhatja pl. a tüdő gyulladása, kötőszövetes átalakulása, tbc, mellhártyabetegség, daganat. Az ún. obstruktív – a légutak átjárhatóságának csökkenésével járó – légzészavarok fő okai az asztma, az idült hörghurut és az örökletes mukoviszcidózis, más néven cisztás fibrózis.
A restriktív és az obstruktív légzészavarok tünetei többnyire hasonlók, mindkét esetben fulladás, nehézlégzés lehet a fő tünet. Ha a spirometria csökkent vitálkapacitást mutat, de a FEV1/FVC hányados normális vagy kissé emelkedett, az restriktív légzészavart jelent. Obstruktív légzészavarokban a FEV1/FVC hányados csökken, a csökkenés mértéke jelzi a légúti szűkület súlyosságát. Az asztmát az idült hörghuruttól a belélegeztetett hörgtágító gyógyszer hatása alapján lehet elkülöníteni: ha a hörgtágító hatására a FEV1 legalább 12%-kal és legalább 200 ml-rel javul, akkor gondolni kell az asztma lehetőségére.
